Kegyelem az ítélet idején - I.

Történészek, régészek, a Biblia eseményeinek tárgyi bizonyítékait vizsgáló szakemberek mind elismerik, hogy a csapások valóban megtörténtek, valóban minden úgy történt meg, ahogy Isten az Ő Igéjében elénk tárta.
(A most következő cikk egy a fenti témával foglalkozó sorozat első része)

Az események a jól ismert II.Ramses fáraó uralkodásának idejében következtek be, s a hely, ahol a fáraó újra és újra beszélt Mózessel, -s ahonnan aztán a csapások egész Egyiptomra átterjedtek- az akkori főváros, Avarisz volt.
A kutatók szerint a csapások ideje környékére tehető az az esemény is, hogy a város teljesen kiürült, lakatlanná, elhagyatottá vált.

A csapások sorrendjében is üzenet van: egyre erőteljesebbek voltak és teljesen logikusan követi egyik katasztrófa-esemény a másikat.

Az első csapás: a vizek vérré válnak (2Móz. 7: 14-25)
Akkor ezt mondta az ÚR Mózesnek: Konok a fáraó szíve, nem akarja elbocsátani a népet.
Menj el a fáraóhoz reggel, amikor éppen kimegy a vízhez, állj eléje a Nílus partján, és vedd kezedbe azt a botot, amely kígyóvá változott.
Ezt mondd neki: Az ÚR, a héberek Istene küldött engem hozzád ezzel az üzenettel: Bocsásd el népemet, hogy szolgáljanak nekem a pusztában! - de te nem hallgattál rám mindeddig.
Így szól azért az ÚR: erről tudod meg, hogy én vagyok az ÚR: Én a kezemben levő bottal ráütök a Nílus vizére, és az vérré változik.
A Nílus halai elpusztulnak, a Nílus maga pedig megbüdösödik, úgyhogy az egyiptomiak undorodni fognak attól, hogy vizet igyanak a Nílusból.
Azután ezt mondta az ÚR Mózesnek: Mondd Áronnak, hogy vegye a botját, és nyújtsa ki kezét Egyiptom vizei, folyói és csatornái fölé, tavai és összes vízgyűjtője fölé, hogy vérré váljanak. Legyen vér Egyiptom egész földjén, mind a faedényekben, mind a kőedényekben.
Mózes és Áron úgy cselekedett, ahogyan az ÚR parancsolta. Fölemelte a botját a fáraó és szolgái szeme láttára, ráütött a Nílus vizére, és a Nílus vize mind vérré változott.
A Nílus halai kipusztultak, maga a Nílus megbüdösödött, úgyhogy az egyiptomiak nem tudtak inni a Nílus vizéből. Vér volt Egyiptom egész földjén.
De Egyiptom mágusai is úgy cselekedtek titkos mesterségükkel, ezért a fáraó szíve kemény maradt, és nem hallgatott rájuk - ahogyan megmondta az ÚR.
A fáraó megfordult, hazament, és nem vette szívére a dolgot.
Az egyiptomiak pedig mind ásni kezdtek a Nílus környékén, hogy vizet ihassanak, mert nem tudtak inni a Nílus vizéből.
Hét nap telt el azután, hogy megverte az ÚR a Nílust.

Egyiptom azért lett akkora birodalommá, s virágzóvá, mert a Nílus termékeny árterülete biztosította az ország élelmiszer készletét és gazdasági stabilitását.
A Nílus tehát az „életet” jelentette a nép számára.

Az első csapás azonban mindent felülírt, a nagy és erős lábakon álló, megingathatatlannak tűnő birodalom igencsak gyengének bizonyult.

Isten minden vizet, forrást vérré változtatott, úgy hogy képtelenség volt iható vízhez jutni. Ihatatlanná, használhatatlanná vált a Nílus vize, Egyiptom minden egyes tava, folyója, sőt hiába ástak kutat, végül onnan is mérgező víz tört fel.
A kutatók szerint (no, nem mintha ez valamiféle fontossággal bírna) a vizek tele lettek egy mérgező algával, a vörös algával. A vizek ezért megbüdösödtek, a bennük lévő állatok elpusztultak.

Az ember szervezete vízháztartásának egyensúlyban tartása nagyon fontos! Ezért ugyan élelem nélkül hetekig képes életben maradni az ember, de víz vagy bármiféle folyadék nélkül 3 nap után már a kiszáradás jelei mutatkoznak.
Az egyik legszörnyűbb, érzés a szomjúság. Az egyik leggyötrőbb megtapasztalás.
Isten jól tudta, hogy a szomjúság hatékony eszköz lehet a fáraó és az egész nép számára.

A Bibliában sok utalást, illetve párhuzamot találunk a lelki-szellemi szomjúság állapotára. Ha a fizikai szomjúság gyötrő érzés, akkor a lelki-szellemi még inkább!
S ez az állapot, a szomjazás állapota sokszor a legalkalmasabbnak bizonyul számunkra, hogy kezdjünk felocsúdni alvó, vagy épp' félholt állapotunkból, kezdjük felismerni Istentől eltávolodott helyzetünket és elindulhasson bennünk egy nagyon fontos: a keresés cselekvése.

Annyian szomjaznak ma is. Nem csupán az Urat nem ismerők, hanem gyakran még mi, keresztyének is. Van ki szeretetre szomjazik, van ki békességre, van ki szabadulásra, megtisztulásra...S egyszersmind mindannyian: az élő Istenre!
Hogyan is fogalmazza meg ezt a zsoltáros?
„Sóvárog, sőt eleped a lelkem az ÚR udvarai után. „ (Ps. 84:2)

Ugye, mennyire drága dolog megtapasztalni ezután a gyötrő, sóvárgó, szomjazó állapot után akár csak egy kortyot is az Élő Vízből, Istenünk Igéjéből? Mennyire csodálatos megelégíttetni az Ő Beszédével? Mennyire célbaérkezett-érzés, amikor újra hallhatjuk, érthetjük az Ő Szavát, amit egyedül és csakis nekünk, ott és abban a pillanatban üzen?
S mennyire elmúlik már minden fájdalom, kétségbeesés, rettegés, hisz mennyei Atyánk végre Karjában tart? A Forrástól elszakadt életünk, újra Otthonra talál a Bárány Trónjánál!

Egy pillanatra most álljunk meg!
S gondoljunk arra, milyen rettenetes lenne, ha csak szomjaznánk, ha a gyötrelmünk, sóvárgásunk egyre csak nőne, ha már nyelvünk az ínyünkhöz tapadna, s szinte a megtébolyodás szélén állnánk... ha a fájdalomtól, a víz után való vágyódástól az agyunk egyre erőteljesebben lüktetne és semmi reményünk nem volna arra, hogy bármikor is egy cseppnyi vízhez juthatnánk!
Elképzelni is rettenetes, ugye?

Pedig akkor, ott, az első csapás idején pontosan ez történt! Hiába kutattak akár egy csepp iható víz után is, sem égen, sem földön, sehol nem leltek tiszta vizű forrásra.

S ugyanez történt lelki-szellemi értelemben is.
Ugye milyen iszonyú lenne, ha sehol nem lelnénk Isten Kegyelmére?! Ha soha többé nem fordulna felénk Isten Arca, hiába kutatnánk utána?! Ha nem irgalmazna, nem kegyelmezne többé, ha „nem-népem”-nek nevezne minket mennyei Atyánk, ahogy Hóseás történetében olvashatjuk ezt?!
Milyen félelmetes lenne, ha szomjaznánk bűneink bocsánatára, megkötözöttségeinktől való szabadulásra és soha nem kaphatnánk meg?!
Rettenetes még belegondolni is!

Pedig ez történt akkor és ott Egyiptomban. A fáraó megkeményítette szívét, elfordult a figyelmeztető szótól:
„ezért a fáraó szíve kemény maradt, és nem hallgatott rájuk - ahogyan megmondta az ÚR.”

A Kegyelem nem természetes jogosultsága Isten gyermekeinek. A Kegyelem drága Kincs. Nem elég megkapnunk az Úrtól, meg is kell tartanunk, vele és benne is kell élnünk. Észre kell vennünk a Kegyelem helyét és idejét, meg kell ragadnunk, és soha többé el nem engednünk!
Hisz mit ír az Íge Ézsauról, aki eladta elsőszülöttségi jogát, s ezzel megvetette Isten Kegyelmét, Áldását?
A Zsidókhoz írt levél 12. részében ezt olvassuk:

„Ügyeljetek arra, hogy senki se hajoljon el Isten kegyelmétől, hogy a keserűségnek a gyökere felnövekedve kárt ne okozzon, és sokakat meg ne fertőzzön. [...]

Mert tudjátok, hogy később, amikor (Ézsau) örökölni akarta az áldást, elutasították, mivel a megtérés útját nem találta meg, noha könnyek között kereste".

Krisztusban felfakadt egy drága Forrás, az Atya Kegyelme Forrása.
Szabad odafutnunk, megpihenni mellette, megmeríteni benne arcunkat, hűs Vizéből erőt nyernünk, hisz ez az Úr rendelt Ideje számunkra!

„Siessetek, hamar lejár!
Kegyelme már régóta vár.
Ma még lehet, ma még szabad,
Borulj le a Kereszt alatt!”

(P.Szabóné Kovács Teodóra)